Terhelt ünnepeink

2011.03.15. 00:04 fifty-fifty

Az ember megdöbben, amikor belegondol, hogy Március 15. a számunkra ugyanolyan szolemnis, komoly ünnep, mint Október 23. Komoly, ha nem épp komor, és minden alkalommal olyan súlyos tartalmakkal terheljük meg, hogy kívülről nézve, vagy akár a fiatalok aspektusából könnyen úgy tűnhet, a magyarok egy traumatikus nemzet, akiknek a nemzeti ünnep nem vitális lendületet ad, hanem egy nagy adag gyászt ... Mi történik nálunk?

 

 

A nemzetlélektan biztosan tudna válaszokkal szolgálni, beleértve, hogy már himnuszunkba, mint kultúránk DNS-ében az egyik meghatározó motívumba is be van építve a balsors és az afeletti bánkódás, siratás. Amikor azonban kimegyünk egy Március 15-i ünnepségre, nem érezünk feltétlen kényszert, hogy ilyen mélyre ássunk. Elég csak körülnézni: fikciós katonák fikciós egyenruhájukban zászlót húznak fel fikciós politikusok társaságában (a valóságban nem találkozunk ilyen katonákkal, még úgy sem, mint az Athéniak, a Londoniak vagy Prágaiak az őrségváltós katonáik esetében, politikusainkról pedig semmi más nem jut eszünkbe, csak az aktuálpolitika, és amikor az eszünkbe jut, nem szoktunk örülni). Láttuk Gyurcsányék showműsorát, kordonokkal, mesterlövészekkel, láttuk Bajnaiék huszáros karikatúra ünnepségét, amely előrevetítette a követező ciklus stílusát, a mostaniét.

Persze, ha belegondolunk, a politikai hatalom mindig rajta tartotta kezét ezen az ünnepen, gondolhatnánk a Fidesz 2002-es önmentő kokárdakisajátító akciójára, de még mélyebbre is áshatunk, lásd a szocializmusban, amikor az ünnepi beszédek végén mindig azt mondták, hogy éljen a magyar és a szovjet nép megbonthatatlan barátsága (és valószínűleg nem is ebben a sorrendben).

A Petőfi szobor előtt az értelmiség, a demokratikus ellenzék ünnepsége az MSZMP érában felemelő, progresszív motívum volt, szemben a gigantikus elnyomó hatalommal (ami megfelelt 1948-as forradalmunk és szabadságharcunk szelemének). Egy felszabadító motívum - volt -, amely aztán az un. MSZP-SZDSZ érában fokozatosan átment egy kormánypárt, azaz az uralkodó hatalom ön-ünneplésének, nosztalgikus önigazolósdijának rítusába, ismét nagyon súlyosan megterhelve az ünnepet. Mert vajon mi értelme az ünneplésnek, amiből a gyerekek azt látják, hogy anyu meg apu leisszák magukat, és egymással egész nap rondán beszélnek, egész nap ordítoznak?

Tovább folytatva az allegorikus gondolatot, egyáltalán minek ünnepel, minek iszik az, aki nem bírja?

 

Körülnézünk, lásd az Egyesült Államok és az ő Függetlenség Napi ünnepük, és elkomorulunk (ismét), hogy nekünk miért nem lehet ilyenünk? A Függetlenség Napja mindenfelé ünnepségeket jelent. Tűzijátékokat, parádékat, kerti sütéseket, karneválokat, felvonulásokat, piknikeket, koncerteket, baseball meccseket, közös családi ünnepségeket, politikai beszédeket és ünnepségeket (olvassuk még a wikipedia-n is).
Belegondolunk, és majd' elsírjuk magunkat. Nekünk miért nem lehet ilyenünk?

Miért nem tudunk egy civilizált nemzetként, egy közösségként létezni, ünnepelni, jól érezni magunkat? Miért nem tudunk vidámsággal és egymás és mások iránti barátságossággal, szimpátiával ünnepelni? Miért nem tudunk, parádézni? Az Amerikaiak tudnak, a Franciák tudnak, mi nem tudunk. Nos, ez a balsors, nem a cián.

 

A rengeteg miértre persze megvannak a válaszok is. Ezeket azonban ma még nem tudjuk kommunikálni, hiába is írnánk le, hiába is olvasnánk el, megütköznénk rajtuk, és azt mondanánk, pokolba az ilyen szövegekkel. A válaszok megvannak, csak nem tudjuk kezelni őket. Ha tudnánk, akkor minden bizonnyal már e szindróma sem sújtana bennünket a jelenlegi mértékben.

- BoPa / 2001 Március 15 -


 

 

 

 

PS: Rendben, lássunk néhány lehetséges választ, egy próbát megér.

 

Ami a magyar történelmet illeti, az 1848-as Forradalom és Szabadságharc igazi sikertörténet, Európa élvonalához tartoztunk. Ez nem valami focimeccs, amit végül elvesztettünk. 1848 egy demonstráció, amely során Magyarország megmutatta, hogy a egy haladó, egészséges, értelmes, európai nép, akik kiállnak a szabadságért, és a végsőkig is készek elmenni érte. 1848 tehát nem trauma, hanem eufória. A forradalom Franciaországban sem a legbarátságosabban ért véget - lásd a Párizsi Kommün, az 1848-as forradalmak, illetve a 19. század társadalmi utópiájának (amely felvilágosodás kora óta bontakozott) véres bukását. A Világosi fegyverletétel tehát nem lehet magyarázat a magyar balsorsra, a magyar komorságra, a magyar keserűségre, sőt, azt lehet mondanunk, hogy ha 1848-nak nem tudunk tisztán örülni, akkor semminek sem - és úgy tűnik pontosan ez itt a probléma.

 

A magyar szituáció megértéséhez egy közismert, ma már szinte közhelyesnek tűnő jelenség kínálja a kulcsot, amit azonban gyakorlatilag lehetetlen kezelnünk - de mindegy, lássuk. A náci Németországról van szó. Senkit, semmilyen pártot vagy szervezetet nem akarunk lenácizni, semmilyen körülmények között. Ilyenről szó sincs. Az alábbi soroknak semmilyen formában nincs analógia értékük, a jobboldali pártok nem felelnek meg a hitleri náciknak, sem a baloldaliak. Amiről itt szó van, és persze a konkrét nácizmussal egyetemben, az egy társadalmi pszichózis, és az abból való kigyógyulás - elmaradása.

 

Németországban a nácizmus bukása, a világháború elvesztése után különös szituáció alakult ki - amiről ma már (hálistennek) keveset beszélünk. A társadalom egyáltalán nem ünnepelt. A társadalom megdöbbentő mértékben azonosult a nácizmussal, a bukás után is. Amíg a világ ünnepelt, ők magukba zuhantak, maximálisan fenntartották azonosulásokat a nácizmussal, annak ellenére, hogy ekkor már kiderült, hogy a haláltáborok valóban léteztek, a népirtás valóban létezett.

Súlyos dolog leírni ezt így, hiszen úgy tűnhet, hogy a Német embereket bármilyen formában sértegetni akarjuk, vagy felelősségre vonni (mármint ma, 2011-ben, a mai német embereket). Erről szó sincs, sőt, ellenkezőleg.

A jelenség, amit próbálunk megvilágítani az az, hogy a német nép egy borzalmas kátyúba került 1945-ben, ahonnan nem tudtak kijönni. Bár hitlerék és a náci hadsereg meg a Gestapó már a múltéi voltak, a németek továbbra sem tudtak szembefordulni a náci mivoltukkal, s közben még az egész világ is egyenlőségjelet tett közéjük és a nácizmus közé, egyfajta náci karanténba kerültek.

 

A végeredmény: a német társadalom a náci tiszteket, katonákat hősökként éltette, az összeesküvőket pedig hazaárulókként tekintették. A Július 20-ai összeesküvés, Claus von Stauffenberg ezredes vezetésével óriási jelentőségű történelmi tett volt. A világ legbrutálisabb, legszervezettebb emberiség ellenes diktatúrájának hadseregében a fővezér, Hitler ellen szerveztek merényletet. Az összeesküvők az ellenállásban a lehető legelőkelőbb helyet szerezték meg Németország, a német emberek számára. Tervüknek megfelelően szó szerint megmentették Németországot.

 

A megdöbbentő az, hogy 8-10 (?) évvel a háború és a nácizmus vége után a németek többsége még mindig úgy tekintette, hogy az összeesküvők árulók, a nácik pedig hősök. Azaz 8 évvel az előző korszak vége után a pszichózis még mindig érvényben volt (kb. 8 évvel később kezdett el feloldódni, a Fal létrejötte után, amikor az Amerikaiak légi hídon át táplálták a Nyugat-Berlinieket). A kilépés ebből az állapotból nem magától és nem is spontán ment végbe, az amerikaiak óriási erőfeszítéseket tettettek, hogy ez megtörténjen. megszervezték az Nyugat-Németország új hadseregét, éspedig úgy, hogy az összeesküvők vezetőjéének, Stauffenberg-nek a fiát tették meg egyik főparancsnoknak. Stauffenberg-ék emléke volt a fix pont, amely segítségével a német univerzumot (nem kevés munkával) ki tudták vontatni a kátyúból.

 

A recept tehát röviden úgy hangzik: a társadalomnak ki kell vontatnia magát a történelmi kátyúból, amit a poszt-traumatikus szindrómák és a rosszindulatú társadalmi pszichózis együtt képviselnek.

Hozzávalók: egy fix pont, egy szennyezetlen pont a szörnyű rendszer idejéről, plusz egy nagy adag erőfeszítés, hogy a társadalmat e fix pont segítségével szinte szó szerint áthangolják - korábbi álláspontjukhoz képest ellentétesre.

 

Ami Magyarországot illeti. Mi is részt vettünk a világháborúkban, és a népirtásban is, pontosan ugyanúgy, mint a németek. Nálunk azonban a megújulás elmaradt. Új rendszer jött, amely felmentést adott mindenkinek azzal, hogy úgy állították be, a nép a Vörös Hadsereggel együtt győzött a nácizmus és a náci Németország felett. Győzelem, hurrá, szabadságszobor.
Amire a németeknek több, mint 10 évre és amerikai segítségre volt szükségük, nekünk egyetlen perc sem jutott. Nem is jutottunk ki a kátyúból, és a trauma is megmaradt. Az új rendszer olcsón adta a bűnbocsánatot. Jóformán mindenkinek. A megújulás, a múlttal, a tényekkel és tettekkel való számvetés pedig elmaradt.

 

1956 után újabb jól elkülöníthető éra következett, a Kádár rendszer, amelyben az önmagával, saját forradalmával és szabadságharcával szembefordított nép hivatalosan már az önmaga felett (némi szovjet segítséggel) aratott győzelmet is ünnepelte. Miközben a Sztálin-Rákosi rendszernek úgy lett vége, mintha mi sem történt volna. Nyomtalanul. Semmi szembefordulás.

1968-ban a prágaiak lerohanásában pedig már a mi is aktívan részt vettünk a szovjet tankok mellett. A besüppedés a traumába, illetve a kátyúba, a rosszindulatú pszichózisba tovább eszkalálódott. Ezt hívtuk enyhülésnek. Ironikus, nemde? A harmincas évek óta ez zsinórban a harmadik-negyedik önkényuralmi fejezet, de mi még az elsővel sem számoltunk el, az elsőből sem másztunk ki, s közben a zsinagógák maguktól leamortizálódtak, helyükre pedig modern lakberendezés áruházak épültek, szisztematikusan.

 

1989-ben a szocializmus elbontásával ismét anélkül kerültünk át (színleg) a győztesek oldalára, hogy akárcsak egyetlen másodperc erejéig is szembe kellett volna fordulnunk (bármelyik) korábbi önmagunkkal. Tény, hogy a '80-as években volt szabad művészetünk, valódi, friss undergroundunk, és olyan magyar filmek, mint a Megáll az Idő, az Álombrigád vagy a Kutya Éji dala, az Eszkimó Asszony Fázik, azaz tiszta fix pontok, amelyekre később építeni lehetett - volna. Volt demokratikus ellenzékünk, jó lapjaink voltak, mégsem sikerült kimásznunk a szocializmus pszichózisából (sem).
Bár Nagy Imre újratemetése szép ünnepség volt (az MSZMP-s hatalmi gépezet által felügyelve), és elmondhattuk, hogy néhány évtized spéttel megkaptunk 1956-ot, azaz a Kádár rendszer előtti fejezet, a Rákosi rezsim ellen folytatott forradalom erkölcsi rehabilitációját, de a Kádár rendszer mindeközben érintetlen maradt. Semmilyen formában nem néztünk szembe vele, meg sem próbáltunk kimászni belőle. Meg is lett az eredménye: 4 év múlva ismét totális eufória tört ki, ekkor mindenki az MSZP és Horn Gyula kormányát éltette. Mindenki, beleértve az egykori demokratikus ellenzéket, az SZDSZ-t is.

Nemcsak (ismét) kimaradt a szembenézés, nemcsak hogy nem néztünk szembe azzal a Kádár rendszerbéli önmagunkkal, aki nagyon is jól érezte magát az elnyomó rendszerben, de éppenséggel büszkén és dalolva szavaztunk az utódpártra, és maximálisan elégedettek voltunk "a győzelemmel". Miközben Németország szerencsétlenebbik fele, az egykori NDK-ban élő emberek napról-napra, évről-évre araszolva másztak ki egy fix pont (Nyugat-Németország) segítségével az NDK pszichózisból, mi vidáman és elégedetten ugrottunk oda vissza. A Megáll az idő még aktuálisabb lett, mint valaha, miközben az ország inkább a Tanú sorozaton nevetgélt, mintha a Kádár rendszer csak valami filmforgatás lett volna.

 


1994-től
a nagy visszarendeződés és az SZDSZ-MSZP paktum nyomán tragikus folyamatok indultak be, melyekről mind a mai napig borzasztó keveset tudunk, és amit tudunk, arról is durván megoszlanak a vélemények, attól függően, hogy ki melyik un. "táborral" definiálja magát. Ami biztos, az csak annyi, hogy a múlt, a Kádár-éra feltárása és az attól való eltávolodás helyett valami morbid mutáció ment végbe, mintha a demokrácia és a kapitalizmus talaján a Kádár éra új, alkalmazkodóképes verziója ütötte volna fel a fejét. Egy biztos, az 1994-es eufória (négy évvel az 1989-90-es eufória után) végül egy gyászos ámokfutásba torkollott, az un. Gyurcsány-rendszer formájában.
Egy antidemokratikus rendszer, amely a 2004-ben, sőt, 2009-ben is még az Internacionálét éneklő utódpárt mellett és mögött sorakoztatta fel az értelmiséget - velünk vagy ellenünk alapon, egyfajta élő pajzsként. Egy antidemokratikus rendszer, amelynek kb. másfél évig egyáltalán nem volt ellenzéke (ellenzéki értelmisége), és utána is "csak" árral szemben úszó, Stauffenberg-jellegű támadás érte, Bodoky Tamás a Túlkapásokról szóló cikksorozata révén, amely díjat is kapott, s így végül az utolsó percben egy fix ponttá vált, amelyre utólag, azaz ma simán lehetett (volna) támaszkodni.

 

2010 azonban ismét nem a szerencsés megújulás fordulata. Ezúttal az értelmiségnek és "a baloldalnak" kellett volna szembenéznie önmagával, önvizsgálatot tartani, és elrúgnia magát a rosszabbik énjétől. Elkezdeni kimászni abból a destruktív, antidemokratikus pszichózisból, amit a Gyurcsány-rendszer előidézett. Ehhez kétségkívül nemcsak fix pontra, de sok-sok munkára, értelmes beszélgetésekre, tanulmányok százaira lenne - azaz lett volna szükség. A Göbölyös Soma díjjal jutalmazott Bodoky Tamás fix pontjából, a Túlkapások c. cikksorozatból könyv lett, de ez nem a kezdet volt, hanem a vég - a múlt feltárása és a múlttal való szakítás terén. Senki semmilyen formában nem szakított sem az MSZP-vel, sem az SZDSZ-szel, és vannak olyan politikusok, akiknek még a nevét sem szabad leírni ilyen kontextusban. Amikor pedig a Fent és Lent (a baloldal újabb megújulása helyett egy új baloldal építésén dolgozó intellektuális csoport) publikál egy cikket, aminek az a címe, hogy 10 dolog, amiért örülünk, hogy nincs már SZDSZ - a csend, amely e blogbejegyzést körülveszi, olyan kínos, hogy harapni lehet.

 

2011 - az élet megy tovább: az un. "baloldalon" mindenki vidáman harcol és tömörül egységbe ismét a tradicionálisan morbid és brutális Orbán Viktor és csapata ellen. Már megint úgy, mintha mi sem történt volna az előző diktatórikus fejezetben. S mit ad isten, Orbán Viktorék detto, vidáman, újult erővel folytatják harcukat a Kádár rendszer és maradványai ellen, örök téma - a rájuk bízott rendszerváltás feladatát pedig csöndben a szőnyeg alá seprik.

Egyik "tábor" sem érdekelt a sötét múlttal való szembenézésben, leszámolásban. Bekapcsolva felejtett vetítőgépek, egymással szemben ontják magukból a fikciót. Mindkét tábor a másik legdurvább történelmi megnyilvánulásával harcol, jó teátrálisan, valahányszor rájuk közelít egy kamera. A másik táborhoz köthető, feldolgozatlan diktatórikus fejezetekből növeszt magának páncélt, keményet, vastagot, mint a guanó. Mindkét tábor a másik múltjának történelmi- vagy kortárs kísérteteivel harcol - valahányszor a saját "táborát" kell megvédenie valamiféle vádaktól, de néha csak úgy, spontán is, vasárnapi ebéd-, húslevesevés közben.

Mint valami kártyaparti - mid van? Nácizmus, 56-os lincselések. Rákosi rendszer, a kivégzések 56 után. Taxis blokád. Bős-Nagymaros. Bokros csomag. Happy End. Kajah Ibrahim. Orbánnak kezet csókol egy néni. Rendőri túlkapások. Gyurcsány. Kuncze Révész Mártíriuszozik. Sukoró. BKV. Schmitt Pál. Sukoró. Csipak. Médiatörvény. ... and so on ... adn so on ...

 

Eközben az egykori NDK az elmúlt 20 év által kínált történelmi lehetőségével élve a lehető legtávolabb került az egykori NDK-tól, de a náci Németországtól is, a Gestapótól és a Stasitól egyaránt, és integrálódott a szabad, demokratikus, humánus mai Németországba. Mi magyarok azonban egyetlen előző fejezettől sem tudtuk elrúgni magunkat, egyik kátyúból sem sikerült kivontatnunk magunkat, esélyünk, időnk, lehetőségünk sem volt rá. Mert nem meg hozzá az akarat. Egyszer sem.

 

A metróalagútjainkban ma is ugyanazok a szovjet metrók érkeznek és futnak ki, mint a 70-es 80-as években, a trolikat még mindig Sztálin szülinapjának megfelelően számozzuk, Budapest történelmi városrészeiben a korrupció nagyobb pusztítást végzett, mint a világháború, amellyel kapcsolatban még mindig nem néztünk szembe a történelmi tetteinkkel, amely kátyúból még mindig nem vontattuk ki magunkat, sőt, meg sem próbáltuk. A szabadságtéren ott a szovjet emlékmű, a magyarországi Holokauszt 1. zónájának központjában, Sátoraljaújhelyen pedig még mindig nem állítottak Holokauszt emlékművet, és ugyanitt jelenleg is van olyan elhagyatott zsinagóga, amely összeomlásra van ítélve.

 

Hol élünk? Hol élünk ma? Diktatúrák, gyilkos érák, önkényuralmi fejezetek egymásratorlódásai alatt, többszörösen beágyazódva a sötét trutymóba. Valódi lelkiismeret helyett a bűn súlyos rétegeinek iszonyat-terhe alatt nyögve tompán, mint kőolajjal beborított egykor fehér madarak a tengerparton. Amikor mondani akarunk valamit, maximum dadogás lesz belőle. Durva zaj. Egymáshoz alig szólunk, nem is ismerjük, nem is értjük egymást. Egy csomó neurotikus, ingerlékeny kísértet nonstop egymásra mutogat, egymásra villogtatja fogait a történelem fekete sarában tocsogva. Nonstop inferno. Mi történt az idővel?

 

Miért nem hallgatunk zenét? Miért nem megyünk ki a kertbe húst sütni Március 15-én? Miért nem ünneplünk felhőtlenül, boldogan és vidáman? Nos, lássuk csak ... millió rossz okunk van rá.

.
.
.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://fifty-fifty.blog.hu/api/trackback/id/tr564937117

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása